Az én érzéseimnek is van létjogosultsága…

“… Szóval, ahogy teltek a napok egyre nőt bennem a pusztítás vágya, melynek tárgya az a bizonyos férfi volt. Számomra is érthetetlen, elfogadhatatlan módon viselkedtem és a legjobban az zavart, hogy nem tudtam nem így tenni, valamint, hogy haragudtam ezért magamra. Természetszerűleg a hangulat egyre fokozódott közöttünk, ő szeretett volna egyre jobban közeledni hozzám én meg ugyanakkora de ellentétes irányú erővel szerettem volna a másik irányba eltűnni a szemei elől. Szuper jól felépített és begyakorolt drámáinkkal, igen komoly energetikai meccseket játszottunk. Ami akkor azért annyira nem volt könnyed és “szórakoztató”, hisz bármit is tettem, nem sikerült a pályán kívülre helyeznem magam…

Szerdán (2 napja) érkeztünk haza. A fent említett szempontból nagy boldogsággal töltötte el a szívem a Budapestre érkezés ténye. Végre, kicsit magamban lehetek, pihenhetek… nyugalomban, békességben és talán meglátom az egész történés mögötti ok-okozatot. DE! Ez nem következett be, mivel a párbaj itthon is folytatódott, telefonhívások, személyes megjelenések, sms, e-mail.. stb. Tegnap már konkrétan, fizikailag rosszul lettem az egyik levele olvasása közben. El is döntöttem, hogy megmenekítem magam az ilyen jellegű közléseitől…. persze a kíváncsiság nagy úr…!

… probáltam kapcsolódni hozzá, voltak pillanatok mikor nagyon szépen el tudtuk tölteni az időt, összhangban, szeretetben. De egyszercsak bekattant valami mindkettőnknél, vagy felváltva hol nála, hol nálam és Bummm…

Mára addig jutottam, hogy már teljesen kicsináltam saját magam…. felhívtam az egyik barátnőmet, aki megnyugtatott és érzelmek nélkül közölte velem az általa látott tényeket. Többek között abban igazolt vissza, és hívta fel a figyelmem, hogy ez az ember a már rég elfeledett, azt hittem feldolgozott “szarjaimat dobálta a képembe”. Átütő erővel törtek fel a tudatalattimban rejtegetett családomban tanult és jól bevált védekezési és “gyilkolászási” mechanizmusok. Mondanom sem kell, hogy itt aztán tetőzött bennem miden.

Két megoldás bontakozott ki. 1.: felveszem a nyúlcipőt és futás el mindenkitől jó messzire… elmélyülés, elmélkedés, meditálás egyedül… 2.: stop!! hátra arc, nem mozdulni és jól megnézni mi van itt?!?

Az előző sokszor sokat segítő, de jelen problémában azt éreztem eredménytelen megoldás lenne, így a kézifékes megoldást választottam.

Mivel arra jutottunk, hogy az a “probléma” (ergo lehetőség) egyedül nem orvosolható, sőt konkrétan csak egy megoldás van most számomra. Mónika barátnőmet hívtam fel, aki nem mellékesen csodálatos kineziológus és jóga oktató! Tudom ez nem a reklám helye, de tiszta szívből ajánlom mindenkinek!

Próbáltam jó szokásomhoz hűen, rejtegetni mennyire ki vagyok, de ez őt egy cseppet sem zavarta meg, ezért megkért, hogy egy órán belül legyek nála. és oldunk egyet.

A teljes zavarodottságban, önképem az elmúlt pár napban igencsak megfakult és eltorzult… fogalmam sem volt hogy vagyok, mit mondok majd neki. Eszeveszett listázásba kezdtem, hogy mi minden van most bennem, lelkileg, fizikailag … miket gondolok, mit teszek és milyen érzéseket váltanak ki ezek belőlem. Daráltam neki a gondolataimat… Ő nagyon nem szólt egy szót sem, csak jelen volt, nagyon figyelmesen hallgatott, néha jegyzetelt, még ritkábban kérdezett egyet-egyet. Mikor érezte, hogy oké, már vagyok olyan állapotban, hogy nyugodtan meg tudok ülni a széken, elkezdett tesztelni. A tőle megszokott csodálatos pontossággal, határozottsággal, de közben nagy-nagy szeretettel és óvatossággal hozta a felszínre a bennem szunnyadó vulkánok gyújtózsinórjait, majd a kellő pillanatban elkezdődött a mindent elsöprő tisztogatás.

Valójában fogalmam sincs, hogy csinálja, de mindig tisztán érzi, tudja, hogy az adott pillanatban pontosan mire van szükségem. Mi az az illat, az a zene, az a hangszín, érintés ami beindítja majd gyógyítja a lelkem, testem folyamatait. Nem győzőm eleget ismételgetni, milyen nagyon hálás vagyok neki (most is) azért amit velem tett. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy ő az első olyan ember aki előtt valóban mertem vállalni az érzéseimet és a teljes összeomlást. Tökéletes biztonságban érzem magam vele…

És, hogy mi is volt a beavatás??? Hát maga a tapasztalat. Minden, ami a tudatalattim homályába burkolt gyarlóságaimat segítettek meglátni, megélni ilyen hatalmas erővel. Szívből köszönöm annak a férfinak, hogy nem hátrált meg és kitartott/kitart az álláspontja mellett, mellyel olyan nagyon zavart, és aktiválta a rég elfeledett/elfedett szemétségeimet.

…Mióta írok, már keresett, de csodával határos módon, nem érintett meg, helyesen fogalmazva: nem idegesít. Kívül tudok maradni a problémáin, és megoldást tudok kínálni a helyzetre, mivel úgy érzem, bennem jelenleg már nincs létjogosultsága annak a kérdés körnek.

Móni!
Szavakkal nem tudom leírni, milyen nagy dologgal ajándékoztál meg ma délután! Az egyik kedvenceddel….

Köszönöm!
Szeretettel ölellek!”
Nemeszisz